Grószné Krupp Erzsébet
polgármester gyászbeszéde

Tisztelt gyászolók! Kedves barátaim!

Azért gyűltünk össze, hogy egy kiváló és tevékeny embert búcsúztassunk; hogy méltassuk erényeit, felelevenítsük tetteit, közösségépítő munkáját és elkísérjük őt utolsó útjára.

És azért is gyűltünk össze, hogy gyötrő fájdalmunkat kibeszéljük. „Adj szót a fájdalmadnak; a bánat, amely nem beszél, addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad”- írta William Shakespeare. És mi nem is tehetünk mást. Szót adunk fájdalmunknak, mert úgy érezzük, megszakad a szívünk, ha ki nem mondjuk, mennyire fájlaljuk nagyszerű embertársunk, Oláh Imre nyugalmazott címzetes igazgató elvesztését.

Mondják, hogy a sors könyvében minden meg vagyon írva; Isten így akarta, ennyi időt szabott ki a számára, hogy álmait, törekvéseit megvalósítsa. Tudom, vallásos ember volt, hitt abban, hogy élete végén el kell minden tettével számolnia teremtője előtt. Ím, a végső számvetésnél most cseppet sem kell szégyenkeznie: gazdag tartalmú, tevékeny és hasznos életet élt, jól sáfárkodott azzal a tehetséggel, azokkal a lehetőségekkel, amelyek számára megadattak. 64 éve alatt olyan tanári életművet alkotott, olyan tiszteletet vívott ki a diákok, a szülők, a kollégák és az egész város lakóinak körében, amelyet csak nagyon kevesek, a legkiválóbbak, a legnagyobbak mondhattak, mondhatnak magukénak.

Ha Isten akaratában meg is nyugszunk korai halálát fájlalva, nem titkolhatjuk keserűségünket és csalódásunkat. „Futásomat megfutottam, harcomat megharcoltam, s most vár rám az örök élet ígérete”. - mondhatná most ő Pál apostollal… S ha pedagógiai életműve valóban kerek egészként áll is 64 éve mögött, hiszen nyugdíjasként az igazgatástól és a tanítástól már két éve visszavonult, közéleti emberként továbbra is tevékenyen részt vett városunk ügyeinek intézésében, jövőjének alakításában, és halálával nagy űr maradt a közéletben. Az oktatási bizottság külsős tagjaként számtalan bölcs tanáccsal látott el minket, egész lényéből, minden szavából a közösség iránti elkötelezettség, segítőkészség, előrehajtó igyekezet sugárzott.

A halála előtti napon az Oktatási és Kulturális Bizottság ülésén együtt tervezgettük vele a Pilisvörösvári Napok programját. Aktívan vett részt az ülésen, számos jó ötlete volt, a tőle megszokott higgadtsággal, remek logikával érvelt. Tudtuk, hogy érvei mögött páratlan műveltségbeli tudás, hatalmas emberismeret és még nagyobb jó szándék húzódik.

Rendkívül jó kedvű volt az ülésen. Nevetett, bölcselkedett, utolérhetetlenül elegáns és választékos szavajárásával.

Döbbent megrendüléssel, hitetlenkedve értesültem másnap délután váratlan és tragikus haláláról.

Halála pótolhatatlan veszteség a számunkra. Mert másik tagot választhat a bizottság a helyébe, de pótolni mégsem fogják tudni az ő sajátos és kivételes személyiségét, rendkívüli karakterét.

„Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltban sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.”

- írja Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versében, s mintha éppen róla, felejthetetlen halottunkról, pótolhatatlan embertársunkról szólnának ezek a szép és kérlelhetetlenül igaz sorok.

Tisztelt gyászolók! Kedves barátaim! Mindazok, akik e szomorú órán fájdalmunkban osztoznak!

Kérem, engedjék meg, engedjétek meg, hogy röviden felvázoljam felejthetetlen halottunk életpályáját, munkásságát és méltassam szakmai erényeit.

1941. november 19-én született egy kis alföldi faluban, Szentpéterszegen, Bihar megyében. Általános iskolai tanulmányait Baranya megyében, Mekényesen, középiskolai tanulmányait pedig Komlón végezte.

1966. júniusában szerzett orosz-német szakos középiskolai diplomát a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen.

1968. szeptember 1-én kezdte meg munkáját Pilisvörösváron a Templom Téri Általános Iskolában mint szaktanár, majd több évtizeden keresztül volt igazgatóhelyettes.

1983-tól a helyi Német Nemzetiségi Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskolában folytatta pedagógusi pályafutását, melynek 1993-tól 1999-ig volt az igazgatója.

Oláh Imre elévülhetetlen érdemeket szerzett a német nemzetiségi nyelvoktatás, hagyományápolás és hagyományőrzés terén mint szaktanár és vezető egyaránt.

Irányítása alatt vált a Német Nemzetiségi Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola a térség német nemzetiségi középfokú oktatásának központjává, amelynek szakmai színvonala és népszerűsége tevékenységének köszönhetően folyamatosan növekedett.

Igazgatói pályafutása idején az iskola épülete bővült, országos beiskolázásúvá vált a kollégium kialakításával. Kimagasló intézményvezetői tevékenységének elismeréseként 1999. augusztusában címzetes igazgatói címet kapott.

Szakmai pályafutását az átlagon felüli teljesítmény, igényesség jellemezte.

Felkészültsége, rendkívüli szakmai tudása, sokoldalúsága, intelligenciája és következetessége mind szaktanárként, mind vezetőként kollégáinak és tanítványainak tiszteletét, elismerését váltotta ki.

Nagy hangsúlyt fektetett a folyamatos önképzésre, a korszerű ismeretek megszerzésére, továbbadására. Tudatos, fegyelmezett, emberséges magatartása, sokoldalúsága, szakmai tekintélye tette alkalmassá arra, hogy mint vezető, s mint pedagógus eredményesen, sikeresen végezhesse feladatát.

Pedagógus pályafutása mellett aktívan részt vett a közéletben mint a Német Nemzetiségi Önkormányzat tagja. Immár második ciklusban segítette Pilisvörösvár Város Önkormányzata munkáját mint az Oktatási és Kulturális Bizottság külsős tagja.

Munkájának elismeréseként

Ø 2001 októberében „Pilisvörösvárért” emlékérmet kapott. 2001 decemberében pedig a Pest Megye Önkormányzata által alapított Arany János Pedagógiai Díjban részesült.

Tisztelt gyászolók! Kedves barátaim!

Oláh Imre nyugalmazott címzetes igazgatót Pilisvörösvár Város Képviselőtestülete 2006. július 13-i ülésén a város saját halottjává nyilvánította, gondoskodva temetésének minden költségéről.

Csekély dolog ez ahhoz képest, amit ő tudott adni a városnak négy évtizednyi pedagógiai munkájával. Csak egy halovány gesztus a sorssal, az elmúlással való örök perlekedésben.

Oláh Imre emlékét nem egy díszes koszorú, nem egy kőbe vésett felirat, hanem a tanítványaiban bölcsességé érlelt gondolatai, erkölcsi példamutatása, egész életre szóló tanításai őrzik majd igazán.

Nemcsak a középiskolában és főként nem csak középiskolás fokon tanított. Hanem mindenütt és mindenkit. A műveltség, a kulturáltság, a tiszta gondolatok, a szabatos beszéd lételemei voltak. Mindig választékosan öltözködött, és mozdulatai is megfontoltak, elegánsak voltak. Viselkedéséhez illemtankönyvet lehetett volna igazítani. Valódi úriember, gentleman volt, akinek mindig élvezetes volt a társaságában lenni, szellemének bűvkörébe kerülni.

A humanista ember életkedve, a hívő ember alázata és az alkotó ember nyughatatlansága egyaránt jellemezték őt. Mindezen felül kedves és bölcs humora volt, amely nemcsak kellemes társalgóvá tette, de segítette őt a társadalmi és a magánéleti tragédiák elviselésében és túlélésében.

Egyszerű, szegény alföldi családból származott és tehetségével, szorgalmával nagyon magas megbecsülésre tett szert. Egész életében segítette ennek elérésében az az erkölcsi tartás, amit családjából hozott, és lelkében mindig erősen meglévő református hite. Szellemisége, hite, erkölcsisége, műveltségének varázsa továbbra is gazdagítani fog minket. Emlékét örökkön megőrizzük.

„Az életből úgy kell távozni, mint valami vendégségből: meg kell köszönni a házigazdának, s azzal pakolni” – írta Voltaire, a nagy francia filozófus. Oláh Imre így távozott közülünk. Talán csak néhány pillanat volt, míg elbúcsúzott a Házigazdától, akinek létét köszönhette, és elindult a nagy ismeretlenbe, ahonnan még nem tért vissza utazó.

Emlékeinkben most már mindig így marad meg: elegáns humanistaként, higgadt érvelőként, bölcsességét szétosztó pedagógusként.

Hiányozni fog, hogy már nem mesélhet nekünk, hogy nem hallhatjuk tovább latin közmondásokkal és székely szófordulatokkal dúsított beszédét.

József Attila verssorai jutnak eszembe most, amit Thomas Mann budapesti látogatásakor írt:

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak, férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

Kedves Imre! Búcsúzunk Tőled.

Köszönjük minden jóságod és bölcsességed!

Legyen Neked könnyű a föld!